A.gy. 1. fejezet

                                                                A jövő reménysége  

 Morgana Pendragon elégedetten nézett az előtte álló mágusokra. Ő most már Avalon királynője volt, ez a sziget otthont adott a mágiával rendelkező lényeknek, akiket kivetett a társadalom magából. Rendes, szervezett hadsereg állt a rendelkezésére, persze mind varázserővel bírtak. A szigetet víz és köd vette körül, így elég könnyű védeni. Ennek ellenére szükségesnek érezte egy sereg felállítását.

A sziget nem volt túl nagy, de elfértek rajta a lakók házai. Itt mindenki egyformán dolgozott, a gyerekeket tanítatták. Morgana különösen fontosnak tartotta a megfelelő képzést a gyerekeknél, hisz övék a jövő.

 Ő maga a sziget közepén elhelyezkedő kastélyban élt, itt teltek eseménydús napjai. Sokat változott mióta végleg elhagyta Camelotot. Átértékelte az életét, megbánta bűneit, s csak úgy kaphatott feloldozást, ha felépíti a következő nemzedék számára a jövőt. Avalon befogadta elveszett gyermekét, otthont adott neki. Morgana néhány társával együtt léptek a szigetre, letelepedtek, majd folyamatosan jöttek az újabb lakók. Mivel ő volt a főpapnő, megkoronázták királynőnek.

7 évvel később:

Két gyermek eszeveszett sebességgel rohant az erdőben, miközben apró kardjukat markolták.

Az egyik, egy sötét, hosszú hajú, sötét szemű lányka volt, a másik szintén sötét, göndör fürtökkel rendelkező fiú.

-          Leráztuk, most már nem talál ránk – jelentette ki a fiú elégedetten.

-          Büntetést kapunk, megint – sóhajtotta a lény.

-          Ne légy ennyire anyámasszony katonája. Ha félsz, akkor menj haza, nincs szükségem nyúlszívű segítőre.

-          Te könnyen beszélsz, az úrnő mindent megbocsát neked – nyelvelt a lányka, ezzel felbosszantva társát.

-          Kara, ezt most lerendezzük – rántotta ki kardját hüvelyéből.

A lány ugyanígy tett, hamarosan az acél csattogása töltötte be az erdőt. A két gyermek különös hévvel vetettét bele magukat a vívásba, jól forgatták a kardjukat. Egyre beljebb mentek a sűrű erdőben, észre sem vették, már rég elhagyták a kijelölt területet.

Arthur Pendragon a szokásos őrjárattal tartott. Mostanában egyre több ember tűnt el, ez aggasztotta. Félt, hogy ördögi nővére karmaiba kerülnek, ahonnan nincs menekvés. Évek óta nem halottak a nőről, de Merlin szerint visszavonult, bármikor lecsaphat rájuk. Ezért is tartott a csapattal, átfésülik az erdőt. Állítólag valami druida csapat tanyázik ezen a területen, meg akart erről bizonyosodni.

A király felemelte karját, jelezve, mindenki maradjon csendben. Sietve lepattant lováról, előkapta kardját, mire a többiek ugyanígy tettek. Mindannyian hallották a kardcsapásokat, valamint a fiatal, élettel teli hangokat. Arthur igyekezett közelebb kerülni a hangoskodókhoz,

Hamarosan feltűnt két gyermek, kik folyamatosan egymásnak estek, apró kardjukkal igyekeztek a másikat lefegyverezni. Arthur elmosolyodott, mikor a gyerekek beszédét megértette. Annak idején Morganával ők is így veszekedtek.

-          Add fel, legyőzlek – kiáltott a fiú, de a lány csak nevetett rajta.

-          Ahhoz meg kellene közelítened. Sokkal jobb vagyok nálad, mindenki tudja.

-          Te lány vagy, a helyed a tűz mellett van, de én sereget fogok vezetni.

-          Persze, majd hallgatnak rád, mikor a kardodat sem tudod rendesen forgatni – jelentette ki.

A fiú hirtelen megállt, majd hátrafordult. A lány megértette ebből, figyelik őket.

Arthur idejét látta előjönni az eddigi rejtekükből. Mindkét gyermek meglepetten nézett a lovagokra, a lány félénken a fiúhoz simult. Arthur szembetalálta magát a két gyermekkel. Nem lehettek nyolc évesnél idősebbek.

-          Kik vagytok? – kérdezett rá Sir Leon.

-          A nevem Mordred, véletlenül kerültünk ide. Máskor az erdő külső részén szoktunk lovagolni, érthetetlen, hogyan sikerült eddig jönnünk – nézett a királyra a fiú. Arthur belenézett a tiszta kék szempárba, mely hasonlított az övére.

-          Melyik királyság alá tartoztok? – faggatta továbbra a lovag, de a választ elnyomta egy hangos kiáltás.

-          Mordred, Kara, merre vagytok? – kiabált kétségbeesetten egy nő.

-          Itt vagyunk – sikoltotta a kislány.

Pillanatokon belül egy középkorú nő jelent meg. Az őrjáratot észrevéve maga mögé terelte a gyerekeket, felkészítve őket a futás lehetőségére.

-          Kérlek, bocsáss meg uram, az én hibámból kószált el a két gyerek – hajolt meg a nő.

-          A fiú szerint többször jártak már itt.

-          Uram, a gyerekek gyakran tévesztenek. Hosszú utat tettünk meg, számukra az egyik erdő olyan, mint a másik.

-          Merről jöttetek? – faggatta a király.

-          Keletről uram. Kérlek, engedj minket utunkra, fejemet veszik, ha bármelyiknek baja esik.

-          Rendben. Legyen szerencsés utatok.

-          Köszönjük – hajolt meg mélyen a nő, majd a két gyereket szorosan maga előtt terelte.

Arthur mosolyogva nézett a három alak után, de szíve kissé összeszorult. A királynő nem adott életet egy gyermeknek sem, pedig a király vágyott utódokra.

-          Uram, bölcs söntés elengedni őket? – kérdezett rá Sir Edward.

-          Még gyerekek, látszott rajtuk a félelem, mikor észrevettek minket. Nem jelentenek ránk veszélyt.

-          Ahogy jónak látod.

Arthur dühösen ugrott vissza a nyergébe. Edward pont olyan paranoiás, mint Merlin.

Később is a gyerekek körül forgott a gondolatai. Aranyosak voltak, ahogy veszekedtek. Mintha visszament volna az időben, mikor gyermekként ők is ezt tették. Arca fájdalmas fintorba torzult, amint eszébe jutott Morgana. Sohasem tudta meg, mi vette rá nővérét a kegyetlenségekre, de kellett történnie valaminek. Ő mindig is irgalmas volt, nem változhatott át egyik pillanatról a másikra. A levél is ezt bizonyítja, amit maga után hagyott. Arthur féltett kincsként őrizte az utolsó emléket a nőről.

-          Arthur – szólította erélyesen meg a felesége.

-          Gwen, mi történt?

-          Jól vagy? Már a vacsoránál is furcsának tűntél – érdeklődött aggódva a királynő.

-          Fárasztó volt a mai nap. Aludjunk – fordított hátat feleségének.

Guinevere szomorúan nézett férje hátára. Mostanában kezdenek eltávolodni egymástól. Bár elrejtette érzéseit, sejtette, mi húzódott a háttérben. Már 7 éve házasok, mégsem született gyermekük. Többször beszélt erről Gaiusszal, de ő csak nyugtatta, még fiatal.

Morgana aggódva ült vissza az asztalához, de figyelme folyamatosan az ajtóra vándorolt. A gyerekek ma sokáig elvoltak, régen vissza kellett volna érkezniük. Bízott Mayben, ennek ellenére átjárta a félelem. Bármi történhetett velük. Nem túl biztonságos a szigeten kívül, ráadásul mindannyian mágiával rendelkeztek.

Az ajtón kicsapódott, May lépett be.

-          Úrnőm, kérlek, bocsáss meg – hajolt meg a nő előtt.

-          Hol voltatok?

-          Az én hibám, megszöktek előlem.

-          Megint – nyomatékosította a dajkát dühösen.

-          Igen.

-          Járuljanak elém, de külön.

-          Óhajodra. Úrnőm, mikor elcsavarogtak, belefutottam a Camelot-i őrjáratba.

-          Hogyan? – sápadt el Morgana.

-          A király elengedett minket.

-          Többet nem hagyhatjátok el a szigetet – jelentette ki szigorúan a királynő. – Hívd be őket.

-          Kara, az úrnő látni kíván – vezette be a kislányt, majd bezárta az ajtót, hogy kettesben lehessenek.

Morgana látta a lány szemében az ijedség okozta villanást, de hamar átváltott olvashatatlanná a tekintet. Kassandra hamar árva lett, Morgana magához vette, saját lányaként szerette, tanította. A kislány tehetségesnek bizonyult a különböző főzetek elkészítésénél, de a kardot is kiválóan forgatta, jobban, mint Mordred.

-          Nem kell félned. Csalódtam benned, Kara. Neked kellett volna lebeszélned a herceget. Mi történt? – ült le az asztalhoz, várakozóan a lányra nézett.

-          Úrnőm, az erdőben játszottunk.

-          May szerint előle futottatok el – szólt szemrehányóan a nő.

-          Igen. Az én hibám, meg kellett volna akadályoznom. Sajnálom, amiért csalódást okoztam – hajolt meg nevelőanyja előtt.

-          Tudom, hogy a fiamra igen nehéz hatni, ha valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Melyikőtök nyert? – mosolyodott el Morgana.

-          Döntetlen, mert megjelent az őrjárat. Úrnőm, miért gyűlölik ennyire a mágiát? – szegezte neki a kérdést teljesen váratlanul a lány.

-          Észrevetted. Kara, te is birtoklod az ősi erőt, ezért meggondoltan kell cselekedned.

-          Igen, úrnőm.

-          Mehetsz, hívd be a herceget.

Mordred szorongva lépett be az ajtón. Anyja sosem bántotta, de látta mekkora hatalma van, félt ettől az erőtől.

-          Mordred, szeretném tőled is hallani a történteket.

-          Harcoltunk.

-          Fiam, aki igazán bátor, bevallja tévedéseit.

-          Elszöktünk May elől, mert annyira szigorú. Folyton azt hajtogatja, hogy ne csináljuk ezt, ne nyúljunk ahhoz, kiakasztó – morogta a fiú.

-          Tudom, csak aggódik érted. Te vagy a herceg, példát kell mutatnod, védelmezned a gyengéket, lányokat, nem bajba keverni – oktatta szigorúan a gyermeket.

-          Igen anya.

-          Többet nem hagyhatjátok el a szigetet.

-          Mi? – hördült fel a fiú.

-          Hallottad.

-          Mindig a veszéllyel jössz, de a király elengedett bennünket. Miért kell itt maradni? – fakadt ki Mordred.

-          Mert én azt mondtam. Most a szobádba mész, elgondolkozol, milyen bajba kerülhettetek volna a felelőtlenségetekkel. 

Mordred dühösen rontott ki a teremből, az ajtónál álló szolga ijedtében leejtette a virágokat, amiket a nőnek vitt.

Morgana bűntudatosan nézett fia után. Tisztában volt vele, hogy kemény volt, de az ő érdekében cselekedett így. A gondolatra, hogy Arthur kezei közé kerülnek a gyerekek, megborzongott. Tudta, mennyire gyűlöli a mágiát, ha rájönne, hogy Mordred hozzá tartozik, senki sem menthetné meg. Merlin biztosan a máglyára küldené a fiát. Most is érzett némi keserűséget, ha eszébe jutott a varázsló. Biztosan mindent megtett, hogy elkapja őt, de nem adja meg ezt az örömet neki. Avalon biztonságos volt, mindenkit védett.

Egész nap bántotta a bűntudat, így este a fia szobájába látogatott. A kisfiú durcásan feküdt az ágyában, anyja jövetelére felült.

-          Fiam, sajnálom, hogy bántottalak – ült le az ágy szélére a nő, kedvesen végigsimított a puha gyermekarcon.

-          Miért kell a szigeten maradnom?

-          Emlékszel, miért jönnek folyamatosan a szigetre új lakók?

-          Igen. Mágiával bírnak, ezért el kellett menekülniük.

-          Te az én fiam vagy, benned is megvan az erő.

-          Arthur király, miért gyűlöli a mágiát?

-          Nem ismeri, ezáltal fél tőle. Sokan képtelenek használni, vagy gonosz célok vezérlik őket.

-          Nálunk senki sem öl vele. A gyógyítók számos betegségre készítenek főzetek, mérgek ellenszereit keverik.

-          Tudom. Kitaláltam valamit. Mivel a szigeten ragadtál, ezért minden nap gyakorolnod kell a kardforgatást. A legjobbtól tanulhatsz, igazi férfiakkal vívhatsz. Készen állsz rá?

-          Igen – kiáltotta lelkesen a kisfiú, hálából megölelte az anyját.

-          Régi vágyad teljesül. Tudod, egy anyának nehéz elfogadnia, hogy a fia felnő, kirepül. Bízom benned, képes leszel helyesen cselekedni. Mostantól nagy felelősség kerül a válladra.

-          Ígérem, mindent megteszek, hogy bizonyítsam, bizalmad nem volt alaptalan.

Kara nyugtalanul forgolódott az ágyában. Napok óta rémálmok gyötrik, de hallgatott róla. Tudta, nevelőanyja túlságosan aggódna, és ő nem akarta feleslegesen terhelni a nőt. A gyógyítóktól lehetetlen segítséget kérnie, hisz elmondanák a királynőnek.

Minden éjjel ugyanaz kínozza. Egy fiatal nő az akasztásra vár, majd eléri a végzet.  A legfurcsább az egészben, mintha idősebb kori önmagát látná. Ez elvileg lehetetlen, hisz a szigeten nincs kivégzés, de a helyszín nem Avalon. A háttérben egy nő látható, valamint egy férfi, de az illető mond valamit. Mint mindig, az akasztás pillanatában riadt fel. Szíve vadul dobogott, teste remegett a félelemtől. Szinte érezte a kötél szorítását a nyakán, ahogy egyre fogy a levegője. Félt, hogy saját jövőjét látja álmaiban.