Morgana Pendragon
elégedetten nézett az előtte álló mágusokra. Ő most már Avalon királynője volt,
ez a sziget otthont adott a mágiával rendelkező lényeknek, akiket kivetett a
társadalom magából. Rendes, szervezett hadsereg állt a rendelkezésére, persze
mind varázserővel bírtak. A szigetet víz és köd vette körül, így elég könnyű
védeni. Ennek ellenére szükségesnek érezte egy sereg felállítását.
A sziget nem volt túl nagy, de elfértek rajta a lakók házai.
Itt mindenki egyformán dolgozott, a gyerekeket tanítatták. Morgana különösen
fontosnak tartotta a megfelelő képzést a gyerekeknél, hisz övék a jövő.
Ő maga a sziget
közepén elhelyezkedő kastélyban élt, itt teltek eseménydús napjai. Sokat
változott mióta végleg elhagyta Camelotot. Átértékelte az életét, megbánta
bűneit, s csak úgy kaphatott feloldozást, ha felépíti a következő nemzedék
számára a jövőt. Avalon befogadta elveszett gyermekét, otthont adott neki.
Morgana néhány társával együtt léptek a szigetre, letelepedtek, majd
folyamatosan jöttek az újabb lakók. Mivel ő volt a főpapnő, megkoronázták
királynőnek.
7 évvel később:
Két gyermek eszeveszett sebességgel rohant az erdőben,
miközben apró kardjukat markolták.
Az egyik, egy sötét, hosszú hajú, sötét szemű lányka volt, a
másik szintén sötét, göndör fürtökkel rendelkező fiú.
-
Leráztuk, most már nem talál ránk – jelentette ki a fiú
elégedetten.
-
Büntetést kapunk, megint – sóhajtotta a lény.
-
Ne légy ennyire anyámasszony katonája. Ha félsz, akkor
menj haza, nincs szükségem nyúlszívű segítőre.
-
Te könnyen beszélsz, az úrnő mindent megbocsát neked –
nyelvelt a lányka, ezzel felbosszantva társát.
-
Kara, ezt most lerendezzük – rántotta ki kardját
hüvelyéből.
A lány ugyanígy tett, hamarosan az acél csattogása töltötte
be az erdőt. A két gyermek különös hévvel vetettét bele magukat a vívásba, jól
forgatták a kardjukat. Egyre beljebb mentek a sűrű erdőben, észre sem vették,
már rég elhagyták a kijelölt területet.
Arthur Pendragon a szokásos őrjárattal tartott. Mostanában
egyre több ember tűnt el, ez aggasztotta. Félt, hogy ördögi nővére karmaiba
kerülnek, ahonnan nincs menekvés. Évek óta nem halottak a nőről, de Merlin
szerint visszavonult, bármikor lecsaphat rájuk. Ezért is tartott a csapattal,
átfésülik az erdőt. Állítólag valami druida csapat tanyázik ezen a területen,
meg akart erről bizonyosodni.
A király felemelte karját, jelezve, mindenki maradjon
csendben. Sietve lepattant lováról, előkapta kardját, mire a többiek ugyanígy
tettek. Mindannyian hallották a kardcsapásokat, valamint a fiatal, élettel teli
hangokat. Arthur igyekezett közelebb kerülni a hangoskodókhoz,
Hamarosan feltűnt két gyermek, kik folyamatosan egymásnak
estek, apró kardjukkal igyekeztek a másikat lefegyverezni. Arthur
elmosolyodott, mikor a gyerekek beszédét megértette. Annak idején Morganával ők
is így veszekedtek.
-
Add fel, legyőzlek – kiáltott a fiú, de a lány csak
nevetett rajta.
-
Ahhoz meg kellene közelítened. Sokkal jobb vagyok
nálad, mindenki tudja.
-
Te lány vagy, a helyed a tűz mellett van, de én sereget
fogok vezetni.
-
Persze, majd hallgatnak rád, mikor a kardodat sem tudod
rendesen forgatni – jelentette ki.
A fiú hirtelen megállt, majd hátrafordult. A lány megértette
ebből, figyelik őket.
Arthur idejét látta előjönni az eddigi rejtekükből. Mindkét
gyermek meglepetten nézett a lovagokra, a lány félénken a fiúhoz simult. Arthur
szembetalálta magát a két gyermekkel. Nem lehettek nyolc évesnél idősebbek.
-
Kik vagytok? – kérdezett rá Sir Leon.
-
A nevem Mordred, véletlenül kerültünk ide. Máskor az
erdő külső részén szoktunk lovagolni, érthetetlen, hogyan sikerült eddig
jönnünk – nézett a királyra a fiú. Arthur belenézett a tiszta kék szempárba,
mely hasonlított az övére.
-
Melyik királyság alá tartoztok? – faggatta továbbra a
lovag, de a választ elnyomta egy hangos kiáltás.
-
Mordred, Kara, merre vagytok? – kiabált kétségbeesetten
egy nő.
-
Itt vagyunk – sikoltotta a kislány.
Pillanatokon belül egy középkorú nő jelent meg. Az őrjáratot
észrevéve maga mögé terelte a gyerekeket, felkészítve őket a futás
lehetőségére.
-
Kérlek, bocsáss meg uram, az én hibámból kószált el a
két gyerek – hajolt meg a nő.
-
A fiú szerint többször jártak már itt.
-
Uram, a gyerekek gyakran tévesztenek. Hosszú utat
tettünk meg, számukra az egyik erdő olyan, mint a másik.
-
Merről jöttetek? – faggatta a király.
-
Keletről uram. Kérlek, engedj minket utunkra, fejemet
veszik, ha bármelyiknek baja esik.
-
Rendben. Legyen szerencsés utatok.
-
Köszönjük – hajolt meg mélyen a nő, majd a két gyereket
szorosan maga előtt terelte.
Arthur mosolyogva nézett a három alak után, de szíve kissé
összeszorult. A királynő nem adott életet egy gyermeknek sem, pedig a király
vágyott utódokra.
-
Uram, bölcs söntés elengedni őket? – kérdezett rá Sir
Edward.
-
Még gyerekek, látszott rajtuk a félelem, mikor
észrevettek minket. Nem jelentenek ránk veszélyt.
-
Ahogy jónak látod.
Arthur dühösen ugrott vissza a nyergébe. Edward pont olyan
paranoiás, mint Merlin.
Később is a gyerekek körül forgott a gondolatai. Aranyosak
voltak, ahogy veszekedtek. Mintha visszament volna az időben, mikor gyermekként
ők is ezt tették. Arca fájdalmas fintorba torzult, amint eszébe jutott Morgana.
Sohasem tudta meg, mi vette rá nővérét a kegyetlenségekre, de kellett történnie
valaminek. Ő mindig is irgalmas volt, nem változhatott át egyik pillanatról a
másikra. A levél is ezt bizonyítja, amit maga után hagyott. Arthur féltett
kincsként őrizte az utolsó emléket a nőről.
-
Arthur – szólította erélyesen meg a felesége.
-
Gwen, mi történt?
-
Jól vagy? Már a vacsoránál is furcsának tűntél –
érdeklődött aggódva a királynő.
-
Fárasztó volt a mai nap. Aludjunk – fordított hátat
feleségének.
Guinevere szomorúan nézett férje hátára. Mostanában kezdenek
eltávolodni egymástól. Bár elrejtette érzéseit, sejtette, mi húzódott a
háttérben. Már 7 éve házasok, mégsem született gyermekük. Többször beszélt
erről Gaiusszal, de ő csak nyugtatta, még fiatal.
Morgana aggódva ült vissza az asztalához, de figyelme
folyamatosan az ajtóra vándorolt. A gyerekek ma sokáig elvoltak, régen vissza
kellett volna érkezniük. Bízott Mayben, ennek ellenére átjárta a félelem. Bármi
történhetett velük. Nem túl biztonságos a szigeten kívül, ráadásul mindannyian
mágiával rendelkeztek.
Az ajtón kicsapódott, May lépett be.
-
Úrnőm, kérlek, bocsáss meg – hajolt meg a nő előtt.
-
Hol voltatok?
-
Az én hibám, megszöktek előlem.
-
Megint – nyomatékosította a dajkát dühösen.
-
Igen.
-
Járuljanak elém, de külön.
-
Óhajodra. Úrnőm, mikor elcsavarogtak, belefutottam a Camelot-i
őrjáratba.
-
Hogyan? – sápadt el Morgana.
-
A király elengedett minket.
-
Többet nem hagyhatjátok el a szigetet – jelentette ki
szigorúan a királynő. – Hívd be őket.
-
Kara, az úrnő látni kíván – vezette be a kislányt, majd
bezárta az ajtót, hogy kettesben lehessenek.
Morgana látta a lány szemében az ijedség okozta villanást,
de hamar átváltott olvashatatlanná a tekintet. Kassandra hamar árva lett,
Morgana magához vette, saját lányaként szerette, tanította. A kislány
tehetségesnek bizonyult a különböző főzetek elkészítésénél, de a kardot is
kiválóan forgatta, jobban, mint Mordred.
-
Nem kell félned. Csalódtam benned, Kara. Neked kellett
volna lebeszélned a herceget. Mi történt? – ült le az asztalhoz, várakozóan a
lányra nézett.
-
Úrnőm, az erdőben játszottunk.
-
May szerint előle futottatok el – szólt szemrehányóan a
nő.
-
Igen. Az én hibám, meg kellett volna akadályoznom. Sajnálom,
amiért csalódást okoztam – hajolt meg nevelőanyja előtt.
-
Tudom, hogy a fiamra igen nehéz hatni, ha valamit a
fejébe vesz, azt véghez is viszi. Melyikőtök nyert? – mosolyodott el Morgana.
-
Döntetlen, mert megjelent az őrjárat. Úrnőm, miért
gyűlölik ennyire a mágiát? – szegezte neki a kérdést teljesen váratlanul a
lány.
-
Észrevetted. Kara, te is birtoklod az ősi erőt, ezért
meggondoltan kell cselekedned.
-
Igen, úrnőm.
-
Mehetsz, hívd be a herceget.
Mordred szorongva lépett be az ajtón. Anyja sosem bántotta,
de látta mekkora hatalma van, félt ettől az erőtől.
-
Mordred, szeretném tőled is hallani a történteket.
-
Harcoltunk.
-
Fiam, aki igazán bátor, bevallja tévedéseit.
-
Elszöktünk May elől, mert annyira szigorú. Folyton azt
hajtogatja, hogy ne csináljuk ezt, ne nyúljunk ahhoz, kiakasztó – morogta a fiú.
-
Tudom, csak aggódik érted. Te vagy a herceg, példát
kell mutatnod, védelmezned a gyengéket, lányokat, nem bajba keverni – oktatta
szigorúan a gyermeket.
-
Igen anya.
-
Többet nem hagyhatjátok el a szigetet.
-
Mi? – hördült fel a fiú.
-
Hallottad.
-
Mindig a veszéllyel jössz, de a király elengedett
bennünket. Miért kell itt maradni? – fakadt ki Mordred.
-
Mert én azt mondtam. Most a szobádba mész,
elgondolkozol, milyen bajba kerülhettetek volna a felelőtlenségetekkel.
Mordred dühösen rontott ki a teremből, az ajtónál álló
szolga ijedtében leejtette a virágokat, amiket a nőnek vitt.
Morgana bűntudatosan nézett fia után. Tisztában volt vele,
hogy kemény volt, de az ő érdekében cselekedett így. A gondolatra, hogy Arthur
kezei közé kerülnek a gyerekek, megborzongott. Tudta, mennyire gyűlöli a
mágiát, ha rájönne, hogy Mordred hozzá tartozik, senki sem menthetné meg.
Merlin biztosan a máglyára küldené a fiát. Most is érzett némi keserűséget, ha
eszébe jutott a varázsló. Biztosan mindent megtett, hogy elkapja őt, de nem adja
meg ezt az örömet neki. Avalon biztonságos volt, mindenkit védett.
Egész nap bántotta a bűntudat, így este a fia szobájába
látogatott. A kisfiú durcásan feküdt az ágyában, anyja jövetelére felült.
-
Fiam, sajnálom, hogy bántottalak – ült le az ágy
szélére a nő, kedvesen végigsimított a puha gyermekarcon.
-
Miért kell a szigeten maradnom?
-
Emlékszel, miért jönnek folyamatosan a szigetre új
lakók?
-
Igen. Mágiával bírnak, ezért el kellett menekülniük.
-
Te az én fiam vagy, benned is megvan az erő.
-
Arthur király, miért gyűlöli a mágiát?
-
Nem ismeri, ezáltal fél tőle. Sokan képtelenek
használni, vagy gonosz célok vezérlik őket.
-
Nálunk senki sem öl vele. A gyógyítók számos betegségre
készítenek főzetek, mérgek ellenszereit keverik.
-
Tudom. Kitaláltam valamit. Mivel a szigeten ragadtál,
ezért minden nap gyakorolnod kell a kardforgatást. A legjobbtól tanulhatsz,
igazi férfiakkal vívhatsz. Készen állsz rá?
-
Igen – kiáltotta lelkesen a kisfiú, hálából megölelte
az anyját.
-
Régi vágyad teljesül. Tudod, egy anyának nehéz elfogadnia,
hogy a fia felnő, kirepül. Bízom benned, képes leszel helyesen cselekedni.
Mostantól nagy felelősség kerül a válladra.
-
Ígérem, mindent megteszek, hogy bizonyítsam, bizalmad
nem volt alaptalan.
Kara nyugtalanul forgolódott az ágyában. Napok óta rémálmok
gyötrik, de hallgatott róla. Tudta, nevelőanyja túlságosan aggódna, és ő nem
akarta feleslegesen terhelni a nőt. A gyógyítóktól lehetetlen segítséget
kérnie, hisz elmondanák a királynőnek.
Minden éjjel ugyanaz kínozza. Egy fiatal nő az akasztásra
vár, majd eléri a végzet. A legfurcsább
az egészben, mintha idősebb kori önmagát látná. Ez elvileg lehetetlen, hisz a
szigeten nincs kivégzés, de a helyszín nem Avalon. A háttérben egy nő látható,
valamint egy férfi, de az illető mond valamit. Mint mindig, az akasztás
pillanatában riadt fel. Szíve vadul dobogott, teste remegett a félelemtől.
Szinte érezte a kötél szorítását a nyakán, ahogy egyre fogy a levegője. Félt,
hogy saját jövőjét látja álmaiban.
